Guriga, 2007, október 20 – 22:43
Sokan nem tudják talán, de nekem nem volt apám. Persze a szó biológiai értelmében igen, de valójában sosem ismertem és sosem volt közöttünk kapcsolat, olyan, amiben a fiú felnéz Valakire, akiben példát lát, akiben feltételek nélkül bízhat, mert tudja, érdek és hátsó szándék nélkül ez az az ember, akiből kiindulhat, aki a bázis, létezése alapja.
Egykor azt hittem nevelőapám az, aki ezt a szerepet betölti, de igazából Ő sem hozzám kötődött, nem alakult ki közöttünk az a kapocs, ami az igazi apa-fiú kötelék. Eltelt az életem ifjú korszaka, és tudomásul kellett vennem, hogy a körülöttem élő Öregek egyike sem lesz az, akit apámnak tisztelhetnék.
Felnőtt fejjel nemigen választ már magának apát egy férfi. Most azonban elment Valaki, akit valóban apámként tisztelhettem volna, ha ez a sodró forgatag, amit Életnek hív a Nagyérdemű, hagy nekünk időt arra, hogy egymásra kicsit jobban odafigyeljünk.
Pista bácsi sosem kezelt gyerekként. Korát úgy éltem meg, hogy amikor megtudtam erről az igazat, csak hüledeztem, azután megnyugodtam, előttem állt a kézzelfogható jövő, a példa, hogy a siklórepülés életem végéig elkísérhet, nem kell valamiféle fals szeméremmel „időben” abbahagynom. Az „Öreg” velünk együtt volt fiatal, de egyben tanárunk is, amikor a végtelenül bonyolultnak tűnő dolgokat végtelenül egyszerűen megközelítve lefordította a maga nyelvezetén a miénkre.
Pista bácsi bölcsessége nem volt míves, vagy nagyképűen fellengzős. Nem zavart minket tanácsaiban az „Én már sok mindent megértem, elhihetitek nekem…” hitel képzetét keltő rutinszöveg. Azzal a világos, mondhatni józan paraszti logikával érvelt, ahogyan az ember az ernyőt egyetlen mozdulattal a feje fölé húzza. Kicsit, amúgy Pista bácsisan topogott alatta pár lépést, mint aki még megrágja mondandója lényegét, azután szépen folyékonyan, de mégis azzal a Rá jellemző tagolt mondatlejtéssel mondta el véleményét, amivel sem vitatkozni nem volt értelme, sem ellent mondani.