A két hátiputi most szállt fel előttem. Tudom, hogy nyugodtan követhetem őket, mert amikor ezt a formációt elgyakoroltuk, kipróbáltam többször is, mennyire zavaró a háti-motor légcsavarszele. Szinte rezzenéstelenül repülők át rajta. Talán melléhúztam, s azért nem ráz, talán valami metafizikus erő most visszaveri a zavaró léghullámokat…
Amikor felszálltunk, még lassan sötétedett az ég, most meg mintha tisztulna újra, talán fentről most nyílik valami kapu, talán egy halvány fénylétra felé közelítünk most csendesen. Csendesen.
Bár bőg a motor, mégsem hallom a hangját. Mögöttem ül utolsó felszállását végezve velem Zoli. Vele beszélgetek csendesen. Valahogy elhanyagoltam az utolsó három évben a beteglátogatásokat, alig-alig találkoztunk, hiszen csak rám volt bízva a mozgás – Zoli félresikerült műtétje miatt már nem tudott önállóan közlekedni. Bár, amikor én voltam ágyhoz kötve, ha tolókocsiban is, de meglátogatott. Valahogyan mindig húzzuk, halasztjuk szeretteinkkel a kapcsolattartás rendszerességét megtartani. Mindig közbejön ez, az, majd holnap megyek. És ma mindig annak a holnapnak a tegnapját éljük.
Kapjuk az Email üzeneteket, ne várd meg az elmúlást, mert bánni fogod, amikor már nem lesz több lehetőséged találkozni Vele. Van, aki továbbküldi pár barátjának, van, aki rezignáltan sokadszor is törli a jelentésében devalválódott mondatokat. Magam is a mókuskerekesek indokával holnapra tolom azt, amit még ma kellene megtennem.
Ezt most már semmiképp sem odázhatom el. Zoli utoljára még megkért: repüljek Vele utolsó útján, ezt nem utasíthatom vissza. A két ernyő most magasabban száll, látod Zoli, milyen gyönyörűek a színeik. Milyen szép innen még az opálos fényben is átnézni az oly sokszor látott Óbuda lejtőre, alatta a lustán dombra heveredő villahalmokkal. Nézd Zoli, odalent alszik a hatalmas tüskés gyík, a Csúcs hegy, nézd, ebből a perspektívából látszik csak igazán. Megdöntöm a gépem óvatosan, hogy most kikukkanthass.
Lassan beérjük az ernyőket. Szétnyílnak előttünk, jelzik mozgásukkal, hogy előre engednek minket. Menjünk hát az Óbudai lejtő felé, amíg lassan el nem úszunk közöttük. Megérkeztünk a búcsú helyszínére.
Itt vagyunk Zoli.
Odalent látod, mennyien eljöttek, hogy elköszönjenek? Talán mindenkiben ugyanaz a lelkifurdalás zakatol, mint most bennem. Örökké csillogó szemedbe nem tudunk már belenézni, hogy azt mondhassuk, tarts ki Zoli, fogunk még együtt repülni. Rajtam kívül ezt már senki sem mondhatja el. Egy-egy virágot, mécsest még letehetünk emléktáblád párkányára, de a szemed már nem lesz itt velünk. Leállítom a motort, most hallom csak, hogy mekkora lett a csend. Lassan a fák felett elszórjuk a virágszirmokat, közötte lelked ránk bízott maradványait. Most már biztonságban vagyunk.
Újra valaki ott van körülöttünk a végtelen térben, aki vigyázza szárnyainkat, aki közülünk való. A gyászolók felfelé néznek, mintha látnák a fénylétrát, amelyen most már felfelé kapaszkodsz, tőlünk lassan-lassan távolodva. Távolodunk mi is, akik most utoljára Veled repültünk. Mögöttem szipogást sejtek. Magamban pedig azt érzem, ha eljön az idő, én is itt, a barátunk mellett szeretnék utolsó utamra szállni.
Klézli Zoli, nyugodj békében.