Na jó. Én csak egyszer, de azt nagyon is!!!!!
SIKLÓERNYŐZTEM!!!!!!
Magamtól eszembe nem jutott volna ez, de élnem kellett a felkínált lehetőséggel, melyet az ASE-wingchair tárt elénk egy korábbi TÚLÉLŐKLUB alkalmával.

Az akkori csalódás, mely az odajutás lehetetlensége miatt adódott, nem csökkent, de eltettem a szokott helyre a komódom aljára, s álmodozva nézegettem az oldalukon feltett videókat, és olvasgattam a dologról. De reményem már nem volt rá, öreg is vagyok, lassan már egy rövid utazás is nagy gondot okoz, s nagy kaland, ha ez kimarad, hát kimarad… elmentem Írországba, boldogan “kergettem barikat” két hétig, aztán hétfőn hajnalban hazaértem és keddtől dolgoztam.

Aztán egyszer csak derült égből kaptam a jelzést, hogy na akkor pénteken reggel 8-ra várnak a Pálvölgyi-barlangnál a siklóernyő felszállóhelynél.
Ööö… mondám…

Egyrészt azt hittem, idén már ez nem játszik, de a hét ágra sütő nap a remek szél és tiszta idő megengedte még ezt a hétvégét is, másrészt én pénteken dolgozom. Így azt újabb szívfájdalommal le kellett mondanom. Erre válaszul nem azt kaptam, hogy jaj de kár… hanem azt, hogy na akkor szombaton!!! Mondjam mennyire vigyorogtam???

S persze festményszerű orcámon némi ráncot képzett a megoldandó feladat, mely ismét az odajutással járt, de nekifutottam.
Telefon, msn, miegymás.

Egyeske és Simi vállalkoztak rá, hogy segítenek nekem mint az oda-visszajutásban, mint az ottani közreműködésben, mint a dokumentálásban, ráadásul két munkatársamat is sikerült rávennem, hogy kísérjenek el, így Terivel és Gyurival kiegészülve öten érkeztünk.

(Az odajutás is macera volt, de az “csak” a szokásos…)Fizetővendégek jócskán voltak jelen, hiszen ki kell használni az időjárás adta lehetőséget, a szélirányt, miegymást -ezekhez én /mint bármi máshoz/ nem is konyítok, de ha valami, hát ez tutifúrókukker, hogy több tényező egybeesését igénylő tevékenység, tehát nem egy kósza gondolat eredménye egy ilyen nap-, tehát engem és a számomra kijelölt szekeret összeismertettek, s vártuk a sorunkat. (Én ezt a szekeret magamban, még mindig talyigának becézem, de ott szinte mindenki szekérként emlegette, így próbálom erre járatni agyam helyét…)

Látták billegális voltomat, úgyhogy leülhettem rá míg a bevetésre vártunk.
Mielőtt elindultunk, Dorka a lelkemre kötötte, hogy olyan melegen öltözzek, ahogy csak képes vagyok rá. Így két vastag pulcsi, plusz SzögletesBarátném dzsekije -melyet e helyütt is ismét köszönök- és farmer alatt lymphoedema harisnya –papucsorránpamutbojt_bocs– valamint kesztyű felszereltséggel érkeztem, de ezt Egyeske nem találta kielégítőnek, tehát saját sapkáját még a fejembe nyomva óvott a széltől is. Ímé mondom néktek:

171117_58.jpg

Aztán egyszer csak bekötöztek a talyigába szekérbe:
171107_39.jpg

Utolsó szavaim, ezek voltak: Bátor vagyok, mint a vak ló!!*
171107_27.jpg

Kitoltak a meredély szélére -legalábbis az én pozíciómból úgy látszott, hogy a lábaimon túl, a szekér keretét támasztó stabil és minden bizalmamat bíró fiatalemberek mögött egy hangulatnyi távolban már a szakadék van mely egyenesen a városra magára “néz”… nos, ez igazából nem volt ilyen necces, de abból a perspektívából nagyon is úgy tűnt. Ez is megéri a csillagozást, ugyanaz a vakló mentalitás érvényes itt is, mint erre az egész kalandomra. (Vagy mint általában rám… s ÚjÉletemre.)

Így, ezzel a nem könnyű, s nem kis felületű -ami sokkal jobban számít, illetve az arányok ebben- szekérrel, egy dagi, öreg rokinénivel, hirtelen oldalba forduló viszonylag erős szélben ez egy szép felszállás volt. Nekem, aki ott ültem/feküdtem karácsonyi sonkaként bekötözve a szekérbe, és soha még nem tapasztalva ilyesmit, ez egy tökéletes felszállásnak hatott.
Csak áhítattal és átszellemülten vigyorogtam, s próbáltam minél kevésbé útban lenni és minél többet befogadni a látványból, az élményből, a fényekből, a rám ható erőkből, az illatokból, a szélből, a távolságból…. a végtelenségből. Itt-ott felvillanó képekként láttam éppen fenn lévő ernyőket még, de tényleg csak flash-ek voltak, s láttunk egy éppen égő épületet is -itthon a hírekből tudtam meg, hogy valahol Pesten az egyik DK irodát gyújtották fel… nokomment-, és hidakat tudtam beazonosítani. No meg mesélt nekem Csülök -a profi, aki bevállalta egy öreg rokinéni életének ilyetén megszépítését- elmesélte a termikek és a meredély falánál kialakuló felfelé áramló levegő felhajtóerejének kihasználását, amivel lehetőség nyílik a repülésre.

És a csend.

Ez engem végtelenül meglepett, persze ez is csak azt mutatja, nincs agyam… de akkor is, na, meglepett. Az a mély, átható csend, akkor is, ha a szelek hangja erősebb, mint általában, mégis számomra az megkapó volt.

És a fény.

Szép idő volt. Sütött a nap, tiszta volt az ég, itt-ott néhány fátyolfelhő, tehát a várakozás alatt is látszott, hogy szép napunk van. Ám ott, fenn -jut eszembe, ezt is mondta Csülök, de nincs agyam, tehát nem emlékszem rá, ellenben bátor vagyok, ugye, tehát a saccot megengedem magamnak, nem hiszem, hogy 1-200 méternél magasabban lettünk volna, de lehet, hogy 100 sem volt- a fény, hogy úgy mondjam, töretlenül hatolt át a mindenségen… nem tudom leírni a különbséget, nálam a ’tiszta fény’, mint olyan, most nyert értelmet.
siklás.jpg

171107_43.jpg

Míg vártunk ámulattal figyeltük a trükköket, amiket csináltak az éppen fenn lévők. Ezek egyike a pörgés volt, aminek a böcsületes nevét még most sem tudom -spirál? dugóhúzó?-, de ezt elmondtam fenn Csülöknek, kicsiny meglepetést okozva ezzel, de tán látta elszánt kobakom tetejét -az Ő pozíciójából ennyit láthatott a fejem helyén…-, így belekezdett… előtte kérte, hogy szóljak ha nem bírom, s én készültem is… majd annyira de annyira vigyorogtam miközben megpörgették alattam a várost, hogy eszembe nem jutott szólni, ám Csülök egyszer csak lelassított, na ekkor már szóltam volna… de akkor meg már nem bírtam… (Remélem hallható volt, ahogy most is felröhögtem… )

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltunk fenn, nekem egyrészt egy villanás volt, másrészt viszont olyan tapasztalatot élhettem meg, ami nem lehetett néhány perc csupán, hisz annyi alatt -legyen az bármely dolog is- nem tudna megtapadni sérült agyam helyén, aminek a részleteire is emlékszem. Tehát ez időben nem lehetett kevés, másrészt mondom, fontos lenyomata van. Bekerült a komódomba ez is. Köszönöm!

A leszállás a nemtommilyen -bocsi- texo melletti zöldterületen volt. A magasból mutatta Csülök, hogy “Ott fogunk landolni!”, én meg néztem a mondott helyre, de ööö…. na a zabszem ekkor került igazán a helyére… vagyis túlzok, nem igazán, hanem egyáltalán, hiszen addig a para gondolata sem kerülgetett, ám akkor, hogy láttam azt a zsebkendő-saroknyi füves területet, ahová “készültünk” határozottan éreztem, hogy mondjuk sürgős mosogatnivalóm, vagy teregetnivalóm vagy valami egyéb halaszthatatlan dolgom van, így sajna, most rohannom kell haza és ebben én most nem vehetek részt, ezt bizony Csülöknek nélkülem kell megoldania… de mire a para a közelembe férkőzhetett volna, egyet döccentünk és már lenn is voltunk.

Egy héttel azelőtt érkeztem haza Írországból, így annak a landolásnak az emléke is megvan, össze tudom hasonlítani a kettőt.
Nem túlzok, ez sokkal simább volt. Tény, nem egy súlycsoport a kettő… ahogy az is, hogy az aerbus landolásához minden ideálisan előkészített, ez pedig csakis Csülök profizmusán múlt. S az abba vetett bizalmam töretlen volt.

S éppen ezért fontos a csillagot taglalnom kicsit:

* Ezt nagyon fontosnak tartom pontosabban kifejteni.
“Bátor vagyok, mint a vak ló!!”

Már amikor hallottam erről, megfogott a dolog maga és az a lelkesedés, ahogy Csülök beszélt erről. Az a teljes odaadás, amivel átadta az ehhez fűződő érzéseit nekünk, teljesen kívülállóknak, az nekem tökéletesen elég volt ahhoz, hogy már akkor egy pillanatnyi tétovázás nélkül jelentkezzek.

Mert ez -az emberi hozzáállás, mely nélkülözhetetlen- “csak” egy megerősítés ahhoz, ami bennem azt a bizonyos vakló mentalitást életre hívja. Hiszen azt gondolom, ilyen helyzetben nekem egy dolgom van: megtenni amit tőlem várnak: megjelenni és vinni egy fő egészet.

Minden mást ők biztosítanak, hiszen ezt, ennek karitatív voltát ők felvállalták. (Az indíttatást nem tudom pontosan, biztosan mondták… talán a szabadság érzése… de nem is ez a fontos, pusztán csak az, hogy ezt ők felvállalják.) S mivel ezt megteszik, felnőtt, felelős emberek lévén, biztos, hogy minden tekintetben felkészültek a feladatra. Biztonság tekintetében egy fikarcnyi kétségem sem volt, ahogy a műtétek előtt is: ha valaki -orvos ott, itt ezek a különleges emberek- bevállal ilyesmit, azt csakis úgy teszi, hogy az rosszul nem sülhet el. Nekem bíznom kell benne, pusztán azért, mert tudom, hogy az ember_jó. Nem vállalna be olyat, amivel veszélyeztet engem akár…

De azért az ugye senkinek nem újság, hogy ez bizony _feladat_, méghozzá nagyon is plusz feladat, hogy rokikat röptessenek.

Amiért én, s meg merem kockáztatni, hogy mindenki aki megélheti ezt rokiként, nagyon hálás vagyok. Kevés ehhez fogható élményben van része még egy egésznek is, de egy rokinak pláne.

Az, hogy ezt a lehetőséget ők biztosítani tudják, a lelkesedésen, a tolerancián és a nyíltságon túl, nagyon is szükséges még valami. Az pedig anyagi háttér, mert ugye az nem hihetetlen, hogy nem egy zokni ára a felszerelés… nagyon speckó cuccok, a roki-talyigaszekér meg pláne… s nekünk ezért nem kell fizetnünk, tehát addig tudja ezt finanszírozni az Amatőr Siklórepülők Egyesülete amíg erre van keret, amíg van fizető kereslet és amíg vannak támogatóik.
Egy-egy siklóernyőzés ára nem ér fel egy átbulizott éjszaka bekerülési költségével, mondjuk egy pesti romkocsmában -persze nem mindegy mit iszol, ugye, meg azt hányszor, de na…-, én most nem írok ide aktuális adatot, mert bízom benne, hogy ha ezt elolvassa valaki átlapoz hozzájuk az ASE-wingchair oldalra –

https://www.facebook.com/pg/asewingchair/about/?ref=page_internal-, s ott körülnéz. Sőt, aki teheti, az ott szereplő adatok alapján utal is, ha tud.
Bankszámla számunk: Amatőr siklórepülők egyesülete 65100149-11329466 Pátria Takarékszövetkezet (közlemény: wingchair támogatás)
Ott elérhető a leírásuk is, bejegyzések reptetésekről is a történetük is fenn van, minden adat amire szükség lehet.

Én csak a hálámat tudom adni, és azt, hogy akinek csak tudom, elmondom milyenek ők… (Kifejtsem? Csak kicsit: kedvesek, segítőkészek, jó humorúak, precízek, nyíltak, tudatosak, lelkesek, profik.)
S milyen volt a repülés?

“És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű,
mint ki életét is sírva elhajítja.
A szemembe lomha, langyos éji könnyű,
arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.
S ingadozva, úszva, elterülve szépen –
széttört életemnek romjai köröttem…”
/Kosztolányi Dezső: GROTESZK/

Egyeske, Simi, Gyuri, Terike,
ASE-wingchair,
Csülök
KÖSZÖNÖM!!